Péntek, tizenharmadika, eső. Kinek van ilyenkor kedve kimozdulni a sátorból, kocsma/büfé védőszárnyai alól előadást hallgatni? Hátha még a végén el is húzódik és oda a vacsora is. Aki mégis elcsúszkált a bokáig érő sárban a nagysátorig, (megjegyzem: örvendetesen nagy számban akadtak ilyen elvetemült emberek) végre megtudhatták, mit is takar a titokzatos, sok fejtörést okozó Pecha-Kucha kifejezés – és nem utolsó sorban kiválóan szórakoztak. Rövid, frappáns, ötletes, pici, olcó – mi más is lehetne, mint japán találmány. Öt művész, öt prezentációja, melyben egyenként húsz művüket mutatják be úgy, hogy minden képre/videóinstalációra húsz másodperc jut. De micsoda húsz másodperc! Láthattuk Gyenes Gábor disznó képeit, Urbanic sorozatát az ember kiszólgáltatottságáról, a személyes tér megszűnéséről, betekintést nyerhettünk a Kamaszba. Juhász R. József képei bizonyítják, hogy valóra váltotta a dadaisták álmát: a levegőben biciklizést, sőt felül is múlta őket a föld alatti biciklizéssel. Nagy Csilla szobrász vatta Emlékszobát és vattakolbász-csemegét hozott. Mayer Éva... helyett Szabó...

Egyszer volt, hol nem volt, 2010-ben volt egy Kétnyelvűség Felmérő Körút. Azért ha az ember beutazik 540 dél-szlovákiai falut, akarva akratlanul belebotlik érdekességekbe. Ezeket az érdekességeket, vagy ahogy az „orosz kurátor“ fogalmazott: kincsekeket mutatja be most a Nyelvében él a národnostná menšina kiállítás. 17 panel-30 tábla. Egy hetven éves útjelző tábla, ahol nem probléma, ha mindkét nyelven, vagy csak magyarul van feltüntetve a települések nevei. A fasiszta Szlovákiában sem volt gond, hogy a hatvan éves csendőrállomás tábláján háromnyelvű felirat is lehessen. Majd jönnek a jogfosztotottság éveit bemutató szomorú képek. Szocializmus és újra beszélhetünk, olvashatunk magyarul, örülünk annak, hogy újra járhatunk magyar alapiskolába. Olyan jogoknak örülünk, ami nem is lenne kérdéses hogy megillet minket. Átvonulunk egy másik panelhez – 90-es évek eleje és a táblaháború. Kiírhatjuk-e a település nevét magyarul? És ha kiírjuk, ki garantálja, hogy másnap nem törik össze, szerelik le, rongolják meg? Az utolsó panel pedig már a jelen...

Magyarországon születtél, majd Németországban tanultál, ahol most is dolgozol. Hogy kerültél a Diákhálózathoz? A mi egyetemünk testvéregyeteme a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem (ekonomická – a szerkesztő megj.). Egy Erasmusos partyn zenéltem, ahol voltak JAIK-osok, akik felfigyeltek rám és kitalálták, hogy engem meg lehetni hívni Pozsonyba. Meghívtak a pozsonyi magyarbuliba kétszer, és egyszercsak hívott Orosz Örs, hogy lenne egy ilyen tábor. Fogalmam nem volt, hogy mi az a DH és mi ez a tábor. Ez egy óriási dolog, amibe belecsöppentem. Majd a tavalyi DH tábor után a többi tagszervezet is kezdett hivogatni. Amikor nem DJ-zel, mit csinálsz? Nyelveket tanultam. Tolmácskodok, fordítok. Az utazás és a zenélés a hobbim. Hogy kezdtél zenélni? Egy magyarországi csoporttal eljöttünk Szlovákiába egy sítáborba. Volt egy stóc CD és bulit kellett csinálni. Nekem volt négy-öt-hat ötletem és hagytak érvényesülni. Beraktam azokat a CD-ket, amiker úgy gondoltam jók lehetnek. Ezt sohasem ambicionáltam igaziból, profi felszerelésem is csak nem régóta...