A várhegy jótékony reggeli árnyékában sok barátság és szerelem született már. Lehet, hogy ez a természetes, felszabadult, de kulturált hangulat, hozzáállás és érdeklődés hatott a nagypolitika résztvevőire is, akik elfogadták meghívásunkat a táborba. Így a pénteki nap igazán forrónak ígérkezik: az egy évvel ezelőtti pártszakadás után Krasznahorkán ül először egy asztalhoz a Híd és az MKP. A narancssárgákat Pfundtner Edit alelnök, míg a zöldeket Bárdos Gyula, az Országos Tanács elnöke kévpiseli majd, és elképzelhető, hogy mindkét oldalhoz csatlakoznak még párttársak. Reményeink szerint elindulhat a párbeszéd és a termékeny vita, ami a "felvidéki magyar rendszerváltás" valódi előrelépést eredményező hozadékaként egyelőre még váratott magára.

Most egy olyan programra hívlak, kedves olvasó, amiről a többi órarendbe foglalt eseménnyel ellentétben, nem tudni, hogy mikor lesz. Nem, nem nézlek csökkent értelműnek, kedves olvasó, és kérlek, te se nézz. Az egyik este majd, amikor az előadások már befejeződtek, fényt fogsz látni, és hangokat hallasz a projektor körül. Mi leszünk azok, és filmeket fogunk vetíteni. Nem privát akció, bárki nyugodtan csatlakozhat. Itt most leírom, hogy mi is ez az egész, és ha úgy érzed, van benne valami, ne mulaszd el ezt a programot. Arról van szó, hogy mi mindannyian bármennyi gondunk és bajunk is van, tulajdonképpen szerencsések vagyunk. Nem vesszük észre persze, mert a figyelmünket egyfolytában arra összpontosítjuk, ami még mindig tökéletlen, zavaró ebben a mi kis világunkban, közvetlen környezetünkben. Így aztán azt sem vesszük észre, ami a világ többi részében zajlik. Pedig ma is dúlnak háborúk, ma is éheznek valahol, ma is vannak diktátorok, és mindaz a szörnyűség,...

Ülök. Pakolni kéne. Kedv nulla. Szerteszéjjel a házunkban sok-sok láda, félig megtelve. Már letettem arról, hogy egy hátizsákkal mennék. Már arról is, hogy kettővel. Az autóm kábé úgy fog kinézni, mint amikor négyen költöztünk haza a koleszos szobánkról. Tudja fene, mit hagy itthon az ember, s mire is lesz valójában szüksége. (ilyenkor anyukám azt szokta mondani: amit itthon hagysz, az úgysem fog kelleni - legyen igaza) A jelen dilemmám a gumicsizma. Babona: ha elviszem valahova, úgysem kell. Ha esik, akkor pedig itthon szoktam hagyni. Tehát ez is bekerül a Piroska farába. Bezzeg holnap ilyenkor... Már annyira mindegy lesz. Iszom a hűs sörömet (vagy kofolámat, hiszen még számíthatok esti teszkólátogatásra) és annyira nem érdekel, hogy mit hagytam otthon. Már csak az fog érdekelni, hogy jól megérkezzetek, hogy minden jól sikerüljön, hogy azért ne keresgéljem az emlékeimet a tábor eldugott részein, ne történjen semmi baj, velem sem... Vagy lehet, később már ez...