Ülök. Pakolni kéne. Kedv nulla. Szerteszéjjel a házunkban sok-sok láda, félig megtelve. Már letettem arról, hogy egy hátizsákkal mennék. Már arról is, hogy kettővel. Az autóm kábé úgy fog kinézni, mint amikor négyen költöztünk haza a koleszos szobánkról. Tudja fene, mit hagy itthon az ember, s mire is lesz valójában szüksége. (ilyenkor anyukám azt szokta mondani: amit itthon hagysz, az úgysem fog kelleni - legyen igaza) A jelen dilemmám a gumicsizma. Babona: ha elviszem valahova, úgysem kell. Ha esik, akkor pedig itthon szoktam hagyni. Tehát ez is bekerül a Piroska farába.

Bezzeg holnap ilyenkor... Már annyira mindegy lesz. Iszom a hűs sörömet (vagy kofolámat, hiszen még számíthatok esti teszkólátogatásra) és annyira nem érdekel, hogy mit hagytam otthon. Már csak az fog érdekelni, hogy jól megérkezzetek, hogy minden jól sikerüljön, hogy azért ne keresgéljem az emlékeimet a tábor eldugott részein, ne történjen semmi baj, velem sem... Vagy lehet, később már ez sem érdekel.

Viszont... Kaszkadőr ötlet talán, de felajánlok valamit. Bizonyára lesz, akinek eszébe fog jutni a buszon, hogy valami naaagyon fontos dolgot felejtett el. Amilyen jó lélek vagyok, ha beszerezhető, igyekszem elhozni. Ráadásul ígérem, hogy rossz szokásaimtól eltérően nálam lesz a telefonom! ...és fel is veszem. Ha kell a számom, szerezd meg, nem nehéz :)