Kedd délután, négy óra. Lassan de biztosan épül a szalmasátor, helyére kerül aminek kerülnie kell, én pedig kapom az infót, hogy a partybusz késik. Mindjárt itt lesz. Most már tényleg csak pár óra. Pár óra? Sok sok perc. A tábor most olyan, mint egy hangyaboly, mindenki sürög-forog. Karin, a médiasátor anyaoroszlánjának kiáltása hallatszik a kis zöld kuckóból. Közben megtöri az amúgy sem nagy csendet a szalmabálákat ideszállító kocsi motorhangja. Mindenki nyugodt, mindenki laza, hiszen kedd van, kedv van, és a hely is hozzá. Gombaszögön vagyunk bébi! Mi kell még?! Persze a felszín alatt ott bugyog a lelkes önkéntesek munkaereje. Rakodás, pakolás, intézkedés, takarítás, szemétszedés... A vókitókik állandóan harsognak, nekem pedig kedvem van elkapni egyet, és valami ultrakomoly kém/szupertitkosügynökakármi stílusban belemondani: A sas leszállt. Ismétlem, a sas leszállt. A partybusz sasa tényleg leszállt. Itt vannak! Nyitódik az ajtó, fotós kollégáink pedig a legprofibb lesifotósokat mesgszégyenítő rutinnal nyomakodnak fel a buszra, és...

Alakul a molekula, a dolgos szervezői kezek már két napja fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, mire a partybusz, illetve a többi táborlakó megérkezik a Placcra.

A tervezettnél egy kicsit később érkezik a sztaffbusz Komáromba, de mi azért vidáman fészkelődünk be az ülésekbe, akárcsak a jármű végében tornyosuló egyre ingatagabb csomaghegy. A beszélgetés régi mókás sztorik felidézésével veszi kezdetét, s észrevétlenül telik el a több órás út.