Farkas Eszter írása. A csütörtöki napon a hirtelen támadt eső a Grendel-sátor délelőtti kreatív programját sajnos elmosta, de emiatt senki ne csüggedjen, péntek és szombat délelőtt is lesz lehetőség bepótolni, hisz mindkét napon Micivel közösen élhetjük ki kreatív irodalmi mivoltunkat. Aki pedig lemaradt volna a délutáni beszélgetésekről, e rövid összefoglalóból megtudhatja „Mit eszik a könyvtáros?” és milyen traumákkal foglalkozik Bartalos Tóth Iveta legújabb prózakötete. Elsőként a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének (SZMKE) elnökével, Egyházi Dórával ismerkedhettünk meg, aki mesélt küldetésükről, s a könyvtárakban rejlő számtalan lehetőségről. Az egyesület célja, hogy segítsék és összefogják a felvidéki magyar könyvtárosokat, és segítsék a szlovákiai magyar olvasni vágyókat! Az immár 110 taggal rendelkező SZMKE olyan képzéseket, programokat szervez, melyek segítségével a magyar olvasóközönség gyarapodhat s fejlődhet. Interaktív játékokon keresztül közelebb kerülhettünk a szakmához is. Ha más szemmel nézünk a könyvtárosokra, rájöhetünk, hogy ők nemcsak „könyveket rendezgetnek”, hanem gyerekprogramokat is tartanak s motiválnak az olvasásra, és...

Szippantani egy mélyet a levegőbe és végre érezni, hogy lélegzel. Nem csak létfenntartásként végzed ezt a megszokott, mechanikus, biológiai folyamatot, hanem azért, mert jól esik. Mert megtelít. Mert ízlik. Gombaszögön más a levegő, más az idő és más az élet. Ha belépek a kapun, mindig úgy érzem, mintha egy párhuzamos univerzumba kerülnék át, ami távol áll a mindennapok szürkeségétől és gondjaitól. Ahol 3 napig bírja a telefonom töltés nélkül, hiszen egyáltalán nem igénylem a használatát. Ahol, ha meghallom a Doberdót, gyorsabban ver a szívem. Gombaszög egy olyan hely, ami minden embert megnyit egy picit. Mindenki keresi a szemkontaktust, bárkihez odamehetsz beszélgetni és úgy kezel, mint egy ezer éve elveszett barátot. Ahol mindenkinek van egy közös hangja és egy közös élménye. Gombaszög egy olyan hely, ami összehozza a felvidéki magyarságot. Egy olyan hely, ahol életre szóló barátságok és ismeretségek kötődnek, amiket, bár egész évben nem táplál az ember, a völgybe visszatérve...

Interjú Iván Andrással, a Pósfa zenekar brácsásával Hogyan kerültetek először kapcsolatba a népzenével, illetve mi vezényelt titeket ahhoz, hogy egy zenekart alapítsatok? Az egész egy erdélyi kirándulással indult. 2009-ben jutottunk el először Erdélybe, édesapám már nagyon régóta vágyódott ide, mivel még a 80-as években a katonaság előtt kezdett foglalkozni a népzenével és a folkkal, mint fogalom, melynek talán a legmeghatározóbb helyszíne a táncházmozgalmak kiindulásának helye: Erdély. Azon a bizonyos erdélyi kiránduláson bejártuk Kolozsvár környékét. A szállásunkat biztosító férfi ajánlotta, hogy nézzünk le Kalotaszegen a táborzáró táncházba. Akkor szerettünk bele az egészbe. Leírhatatlan élmény volt, rengeteg ember gyűlt össze abban a kis kocsmában, a férfiak felkérték a nőket táncolni, mi pedig csak lestünk. Ezelőtt nem volt részünk efféle élményben, azt se tudtuk mi történik. Elképesztő volt a hangulat, mi ész nélkül videóztunk, a felvételeket pedig utána hónapokig nézegettük, és lassan kezdtük otthon is feltalálni magunkat, hasonló dallamokat alkotni. Ez volt tehát...