Portré Dzurányi Lászlóról (1888-1955)

A vasárnapi szieszták, a kora esti olvasgatások vagy közösségünkhöz kötődő különböző sajtóorgánumok lapozgatása közben el-elmerengünk azon, hogy kik is vagyunk és merre is tartunk valójában. Mit is jelent számunkra Pozsonytól Nagyszelmencig, itt, Közép-Európa lágy (talán nem is annyira lágy) ölén magyarnak lenni Szlovákiában. Elejtünk néhanapján olyan klasszikus közhelyeket, hogy „bezzeg az előttünk lévők jobban/rosszabbul csinálták” - ez, végülis, emberi dolog.

Trianon után is olyan emberek alkották a „szlovenszkói magyarságot”, akik saját meggyőződésüket követték, se nem jobban, se nem rosszabbul, ahogyan mi ma. Ők avatták fel Jókai szobrát Komáromban, ők látták az épülő „Kis Prága” lakótelepet Kassán és ők olvasták nap mint nap a korabeli Prágai Magyar Hírlapot vagy a Magyar Újságot. Mielőtt bemutatnám az egyébként nem is felvidéki születésű Dzurányi Lászlót, hangsúlyoznom kell, hogy nem ódákat készülök zengeni róla, hanem amennyire egy rövid portré megengedi, úgy a két világháború közötti korszak egyik tehetséges publicistáját közelebb hozni a kedves olvasóhoz.

Az első Csehszlovák Köztársaságban alapvetően két fontos magyar kötődésű párt működött, amelyeket Szüllő Géza és Szent-Ivány József nevével fémjelzünk. Az utóbbi pártelnök – gömöri földbirtokosként – elsődlegesnek tartotta a magyar nyelvű sajtó és irodalom szerepét a kisebbségi közéletben, ez részlegesen meg is mutatkozott az „első Új Szónkban”, az első (cseh)szlovákiai magyar napilapban, a Prágai Magyar Hírlapban (PMH). A debreceni születésű Dzurányi itt jön a képbe, mivel az inkább kassai kötődésű Magyar Jogpárt alapítója volt, amely Szent-Ivány Kisgazdapártjával való egyesülést követően a Magyar Nemzeti Pártként (MNP) folytatta tevékenységét. Már 1918-tól a Kassai Naplóban publikálja cikkeit, ahol egyébként az ifjú Márai Sándor közli első tárcáit, és a Nyugat vezéregyéniségeként ismert Ignotus Hugó is 1922-től a lap szerkesztőségében dolgozik. Az MNP megalakulását követően a két párt hivatalos közlönye, a PMH főszerkesztője Dzurányi lett, aki minden bizonnyal Szent-Ivány nemzeti liberális politikájával hamarabb szimpatizált, mint Szüllő keresztényszocialista pártjával. A két párt közötti konszenzus annyiban is megmutatkozott, hogy a Szüllőhöz közeli Forgách Géza lett Dzurányi közvetlen munkatársa, mint felelős szerkesztő. A rejtélyes életű újságíró kapcsán nem is túlzással írta a következőket Forgách egy 1930 májusában írt cikkében: „A szó legnemesebb értelmében vezérünk: Dzurányi László”.

Gazdasági problémáktól kezdve az irodalmi életen át a kisebbségi lét szerteágazó kérdéseiig nyúlt el dícsérete, kritikája és meggyőződése tollában, amely inkább ecset volt. Minden egyes cikk egy futópróba volt ahhoz, hogy közelebb kerüljön a – valószínűleg – általa áhított „szlovenszkói magyar lélek” megszólaltatásához, megfestéséhez. Nemcsak a két párt képviselői gondolták így, amit bizonyít az is, hogy Dzurányi főszerkesztősége alatt a PMH a legolvasottabb magyar lapok közé emelkedett. A napilap színvonalát emelte az is, hogy a kor magyar irodalmi életének igényes munkáit közölte. Ez alatt nemcsak a hazai magyar szerzők műveit értjük, mint Győry Dezső vagy Fábry Zoltán munkáit, hanem a magyarországi kortárs szépirodalom legnagyobb tehetségei is felületet kaptak, mint Szabó Lőrinc vagy Móricz Zsigmond. Dzurányi életpályája olyan értelemben homályos, hogy bár a történetírás foglalkozott vele, viszont úgy tűnhet, mintha nem hagyott volna maga után semmit, csak a cikkeit. Mindemellett közvetlen ismerősei és munkatársai több ízben említik, hogy mennyire költekező életmódot folytatott Dzurányi, illetve azt, hogy állandó anyagi gondokkal küszködött. A ’30-as évek elején – főként a magyarországi kormányzati viszonyok változása nyomán – a csehszlovákiai magyar pártok magatartása is részlegesen módosult. Szent-Ivány pártja a léptékszerű radikalizálódás útján indult el, amelyet valószínűleg a szabadelvű publicista már nem tudott elfogadni. Megelégelve a két párt által szabott korlátokat – és az anyagi érdekeket is számba véve – távozott a PMH-tól. Széles kapcsolati tőkéje által a csehszlovák kormánykoalíció egyik legmérvadóbb politikusát nyerte meg céljainak, az agrárpárti Milan Hodžát, aki egyébként a magyar pártok szemében a legádázabb ellenség volt. Vagy inkább pont fordítva: Hodža nyerte meg magának Dzurányit. 1932-től alakul meg hősünk főszerkesztősége alatt a Magyar Újság nevű napilap, amelyet a „konstruktív ellenzékiség” szellemében szeretett volna útjára indítani, hogy az megszólaltathassa a „szlovenszkói magyar lelket”. Szeretett volna, mivel Hodža támogatásával a háttérben a Prágával szembeni építő jellegű kritikából a mérsékelt lojalitás lett végül a Magyar Újság iránya. Riválissá emelkedett az új napilap, a PMH publicista gárdája és a két magyar párt politikusai árulóként kezelték Dzurányit.

Az 1938-as bécsi döntés után – a Magyar Újság megszűntével – Pozsonyba kerül, ahol szlovák lapokban publikál alkalmanként, viszont portrénk szereplőjének újságírói csillaga ekkor már nem úgy ragyogott, mint korábban. A II. világháborút követően Tőketerebes melletti birtokára vonult vissza Pelejtére (Plechotice), ahol a szlovákiai magyar közélet egyik legnagyobb véleményformálója 1955-ben elhunyt.

Dzurányi László életútja, ha valamiről is árulkodik, akkor az korai közösségünk sokszínűsége. Nem kell szeretni őt, elég annyit, hogy tudjuk, élt egykoron. Mivel még annyi sok mindenkiről nem tudjuk. Pedig éltek, írtak, sírtak, nevettek, és talán ami a legfontosabb: beszéltek. Magyarul. Csehszlovákiában. Ahogyan Gombaszög első táborozói 1928-ban, ahogyan mi is ma, 2019-ben. Dzurányi korabeli jelentőségéről pedig végezetül szólaltassuk meg újból Forgách Gézát: „S a történelem nagy fordulata után Dzurányi László volt közöttünk az első, aki megtalálta a kisebbségi újságírás hangját”.

Képforrás: Dzurányi László. Képes Hét, 1936. In. Simon Attila: Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban. Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja, 2013.