Etnikai hangulatkeltés vagy értékmentés? Romaellenességet sejtet a politikus a harangmentés mögött

Szerző: Stubendek Attila

A szútori harangmentés kapcsán Vavrek István (Híd) az Új Szó február 26-i számában teszi fel a kérdést: kiknek is volt ez mentés? A napilaptól lehetőséget kaptunk válasz írására, az eredeti véleménycikk alatt. Most mindkét írást közöljük honlapunkon.

„Szútori harangmentés”, de kiknek is volt ez mentés?

### Vavrek István

Utolsó harangszóra készülnek egy elveszett közösségért… Nemrég olvastam egy cikket, amely rólunk (is) szólt.

Az állt benne: elveszett közösség. Kinek elveszett? Nézőpont kérdése: szerintem csak megváltozott közösség.

Szomorúan fogadtam a hírt, hogy elviszik a harangokat Szútorból, és senki nem szól, hogy nem a harangot kell elvinni egy élő közösségből, hanem a szútori, Istent szerető kis közösségért kell a harangot újra és újra megszólaltatni, hogy ne haljon ki, ne meneküljön el a magyarság azon kis része is Gömörből, amely eddig még itt maradt. Hiszen mi, cigányok is magyarok vagyunk. Hiszen ugyanannyi, ha nem több oktatási intézményt tart fenn a magyar cigányság, mint a nem cigány magyarság. Vagy tényleg csak választáskor kell a magyar cigány? S ilyenkor temetik, mint a kihalt gyülekezetet? Maradtak ott emberek, családok gyerekekkel.

Ma, amikor mindenki integrációról beszél és arról, hogyan oldjuk meg a roma problémát, nem harangokat kell elvinni egy községből, közösségtől.

Miért kellett elvinni az egyik legjelentősebb közösségformáló és építő jelképet? Egy keresztyén szimbólumot? Mert kihalt egy közösség? A község még ott van. A községben emberek élnek, akiknek a harang szól/szólhatna, és nem kellene „kimenteni”. A templomot nem kellett megmenteni? A harangot meg kell? Nincsenek már ott megszólítható, Istenhez hívható emberek, akikbe akár újra plántálható a református identitás? Hogy legyen ott újra egy közösség, akinek a harang szól? Minek hát az egyházi misszió, ha nem ezért? Könnyebb volt elvinni a harangot, mint ott új gyülekezetet, közösséget alapítani. Egyszerűbb azt mondani, hogy nem maradt már ott senki, aki meg ott maradt, az még az Istenhez hívogatást vagy a temetés gyászos alkalmának megszokott hangját sem érdemli. Megmentették az élettelen harangot? Inkább megfosztották az élő községet attól, hogy gyülekezeti közösséggé váljon. Hisz ennek a haragnak a hangját mindig a Szútorban lakó emberek hallották – jóban és rosszban is.

Arról beszélnek, rendnek kellene lennie az országban. Úgy gondolják a legtöbben, ennyi elég is ahhoz, hogy végre béke legyen (legalább „cigány ügyben”). A mai világban és főleg itt nálunk, Gömörben, ahol egyre nő a romák száma, dolgozni kell ezzel a közösséggel és nem harangot „menteni” tőlük.

A roma sors mélységét közelebbről nézve gyorsan feltűnik a magára hagyatottság. A bűnöző életmódot folytató cigányokkal egy kalap alá veszik az egész cigányságot. Elismerem, nem szép dolog szétszedni egy templomot, de ezért a bűnösöket kell megbüntetni, nem egy egész közösséget. Valahol azt hallottam, hogy „Bűnös vagy – örülj neki, nagyon bűnös vagy – még inkább örülj, mert annál nagyobb a kegyelem, amit a te Teremtő Istened neked akar adni, hogy az Övé légy.”

A keresztény hit szerint az erősebbnek segítenie kell a gyengébbet, hogy a marginalizálódás megálljon. Sajnos azonban olyan mély árkok vannak közöttünk, hogy nem tudjuk gyorsan betemetni őket. De meg kell próbálni lassan, fáradságos munkával, mert a Gömörben élő „magyar közösség” csak így lehet sikeres és így élhet tovább.

Nem biztos, hogy mindig értjük a másságot. A keresztények is a másság kategóriájába tartoznak. Vajon a jó értelemben vett másság látható rajtunk vagy rajtuk?

„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Mt 7,12)

Az írás megnyitása az Új Szó archívumában


Mielőtt farkast kiáltanánk

### Stubendek Attila

Vavrek István a gömöri cigányság problémáit, az eddigi megoldási kísérletek hiányát vagy céltévesztettségét vetíti ki egy elnéptelenedett egyház-község omladozó templomá-nak harangjait megmentő kezdeményezésre.

Méltatlan helyzet a miénk, hiszen egy gömöri közösség alig kimondott, de a sorok között annál inkább érezhető vádjait zúdítja ránk. A régió problémáit nem tisztünk vitatni, ahogy a vádaskodás kesztyűjét sem felvenni. A társadalmunkban húzódó mély árkok nem az egymásnak címzett szemrehányásoktól fognak megszűnni. Ehelyett néhány pontra szeretnénk rávilágítani.

Gombaszög szervezőiként céljaink bőven túlmutatnak azon, hogy egy héten keresztül zenével és jókedvvel szórakoztassuk közösségünket. Elődeink példáját követve fiataljaink második otthonát szeretnénk felépíteni. A közösség szó pedig számunkra nem kirekesztő, hanem inkluzív fogalom: a mindenkori szlovákiai magyarság minden olyan rétegét és szegletét is magába foglalja, amely – legyen akár roma, akár kettős identitású – magáénak vallja az alapvető magyar értékeket.

Saját magunk is tapasztaljuk Gömör és lakosainak nehézségeit. Emellett azt is el kell mondanunk, számtalanszor kerestük az együttműködés lehetőségét helyi magyar, roma, és magyar roma emberekkel, és az olykor előforduló kezdeti bizalmatlanság után szinte mindig gyümölcsöző kapcsolat épült ki, legyen szó építkezésről, beszállításról vagy régészeti kutatásról. Csak, hogy három példán keresztül világítsam meg a minket ért kritika célt tévesztettségét: 2016-ban, a tábor és a kemping ünnepélyes megnyitóján több száz táborozó, politikus és vendég előtt Orosz Örs főszervező nyolc embert említett név szerint, ők mind környékbeli magyar romák voltak, akik oroszlánrészt vállaltak a munkálatokban. Tavaly pedig, amikor a Református egyház roma missziós ifjúsági tábora szűkös határidőn belül keresett helyszínt, Gombaszög rögtön befogadta azt. Szigorúan szakmai szempontokat figyelembe véve a helyi pálos monostor romjainak ásatási munkáival egy rimaszombati roma régészt bíztunk meg.

Közösségünk értékeinek, tárgyi emlékeinek megőrzését és bemutatását egyaránt kiemelt feladatunknak tartjuk. Így jutottunk el Szútorba is, ahol a templom üresen, tető nélkül állt, a toronyban lévő harangok pedig már évtizedek óta hallgattak. A község nem veszett el, viszont a református közösség évszázados hagyományával, kultúrájával, múltja épített lenyomatával együtt igen. És ahogy a harang levételekor is elhangzott, a falu él, de másképp vágynak az Istennel való találkozásra, otthonaikban, kis körben, nem a csillag, hanem a kereszt alatt. A harangok némaságukban nem teljesítik a küldetésüket, magukra maradva pedig összezúzták volna őket a ledőlő torony falai. Gombaszögön viszont több ezer fiatalhoz szólhatnak újra, felekezeti és etnikai hovatartozástól függetlenül.

Bárcsak többet tudnánk tenni annál, hogy elárvult jelképeket mentünk meg az enyészettől! Viszont a hibás keresése vagy rasszizmus sejtetése helyett – amennyire saját eszközeink engedik – dolgozunk azon, hogy Gombaszögön generációk és régiók találkozhassanak, kapcsolatok teremtődjenek és erősödjenek. Hogy programjainkon keresztül felhívjuk a figyelmet természeti, épített és emberi értékeink szépségére és veszendőségére, és egyben a jövőnk iránti felelősségre.

Az írás megnyitása az Új Szó archívumában

Hozzászólások

comments powered by Disqus