2017 van és a jóslatok ellenére (még) nem lángol a modern világ. Az, hogy a Brexit, majd Trump fellépése és az idén Macron elnökké választása forradalmat vagy ellenforradalmat csinál-e egyelőre kétséges. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk elemezni ezt a feszültséget, ahogy ezt Berényi József is tette amerikai tartózkodása alatt. Mózes Szabolcs többekközt erről is kérdezte a politikust.

Ottléte alatt megmutatkozott számára az ún. inga-jelenség, amely általános a történelemben, de mindig különböző okai vannak. Vajon hogyan kerülhetett egy teljesen más eszmeiségen alapuló Obama-kormány után Donald Trump az ovális irodába?

Míg a keleti és a nyugati part egy sokszínű, szabadelvű kavalkád, addig az ország közepe meglehetősen konzervatív, és ők most fellázadtak az ellen a politikai irányvonal ellen, amely nem az ő Amerikájukat képviseli. Nyilván nemcsak ez a két pólus van, a választásokban a döntő szerepet a földrajzilag is köztes tagállamok játsszák, hiszen az ott élők élettapasztalata is a két szélsőség közá esik. Érdekes kérdés, hogy ez vajon nagyobb befolyásolhatóságot vagy inkább tudatosságot eredményez, reálisabban láthatják-e ezek az emberek az amerikai társadalom problémáit, és ha igen, ez hogyan nyilvánul meg politikai látásmódjukban, irányultságukban. Azért szavaztak Trumpra, mert gyökeresen mást szerettek volna, mint az eddigi irány.

Az, hogy az USA elnöke radikálisan eltérő irányt mutat az előzőektől, biztos, és amit a legjobban várhatnak tőle az államok, az természetétől valójában idegen: a decentralizáció. Ez Obamának is ígérete volt, Amerikában azonban is alaptapasztalat az oligarchák háttérirányításától való félelem. Hiába hajlik mindenki a közigazgatás szuverénebbé tételére, ha mindeközben megvan a tudat az egyszerű emberekben is, hogy a banktanács elnöke az igazi amerikai elnök. Az Egyesült Államok kisebbségekben való gazdagsága jelenti most gyakorlatilag a legnagyobb kihívást nemcsak az elnök, hanem az egész társadalmi berendezkedés számára, hiszen kimondható, hogy az ország középső része nem tűri meg az afro-amerikaiakat, szívesebben fogadják a mexikói vendégmunkásokat. A kérdés tehát, hogy meddig tudja az alkotmányos intézményes rend kezelni a kulturális ütközéseket a kisebbségek közt, tekintve, hogy hamarosan valójában a fehér lakosság lesz kisebbségben.

A Brexit – Berényi szerint – a támogatók jobb kommunikációjának eredménye. Jól kommunikálták azt a mítoszt, hogy az Egyesült Királyság aránytalanul többet fizet az Uniónak, mint amennyit kap, arról nem is beszélve, milyen gyújtópontot jelentett a vendégmunkások már-már kolóniákban való élete: vannak olyan részei Londonnak, ahol például csak a kisebbségi nyelven vannak a feliratok kitéve.

A Brexitre nincs még minta. Ez egy olyan válás, amelyet még egy ügyvéd sem vezetett végig, és kérdéses, hogy fog-e bárki is. Az EU eddigi két feltétele, hogy az EU-s állampolgárok munkavállalási joga maradjon meg, illetve, hogy minden eddigi aláírt financiális szerződést ki kell fizetnie. Észak-Írország és Írország közti határon pedig ugyanúgy nem lesz ellenőrzés, tehát a kilépés az eddigiek alapján valójában nem lesz teljes. Valamennyire szimbolikus, de jelentős lépés lenne, ha az elkövetkező EU-s parlamenti választásokon nem vennének részt a britek.

Az Egyesült Királyság fontos ellensúly volt a centralizáció felé hajló németek és franciák ellen. A nemzetállamokkal való kapcsolata az Uniónak gyakorlatilag azok csatlakozása idején ki is fújt: 2004-ben a britek megnyitották a poszt-szovjet országoknak munkaerőpiacukat, amelynek például a Brexit lett az egyik negatív következménye, míg Németország és Ausztria fokozatosan nyitott, és hiába szidta akkor mindenki ezt a két országot, azokban talán ennek köszönhető a bevándorlásellenesség mérsékelt volta.

A közeljövő egyik várakozásra okot adó problémája a nemzetállamok és az EU kapcsolatának kezelése Macron színrelépésének tükrében. Népszerűsége eddigi töretlensége ellenére nem szabad elfeledni, hogy a franciák mindössze negyven százaléka szavazott. Macron gazdasági minisztersége idején pedig komoly tüntetések zajlottak jobboldali irányultságú gazdaságpolitikai döntései miatt. A forradalom hulláma tehát hiába nem érzékelhető, szép csendben bugyog, a kérdés, hol fog a legnagyobbat szólni: Közép-Európában, vagy az amúgy is nagy utcára vonulási kultusszal rendelkező Franciaországban?