Az idei évben a VándorLáss több programpontban is közreműködött a TANDEM Labirintus udvarával. Kovács „Kovi” Zoltán zenmesterrel, a Vándorláss alapjtójával beszélgettem az utazásról, a családról, a szabadságról és az álommegvalósításról.

Tudnál pár szót szólni a VándorLássról és magadról?

Túrákkal foglalkozom, mióta az eszemet tudom. Majdnem az egész gyermekkoromat a Tátrában töltöttem a szüleimmel. Persze, volt egy időszakom, 16-21 éves koromban, amikor semmit nem szerettem volna csinálni, amihez a szüleimnek köze volt. Aztán 21 évesen kezdtem el újra kirándulni. Akkor nyíltak meg a határok, az első alpesi túrák nagy élménynek számítottak, mert egy másik ország, egy másik táj és kultúra várt bennünket. Egyre többen csatlakoztak hozzánk, így egy idő után azt mondtuk, szeretnénk megmutatni ezeket a helyeket másoknak is, lehetőleg egyre nagyobb körben. Ezért kezdtünk el középiskolás csoportoknak kirándulást szervezni. Ez így ment jó pár éven keresztül, mígnem 2004-ben létrehoztunk egy szervezetet, és elkezdtünk túrákat vezetni egy barátommal. A VándorLáss ennek a folytatása, amit 2006-ban hoztunk létre, tehát idén vagyunk tíz évesek. Eközben részt vettem egy izraeli expedíción, és egyre inkább kezdett foglalkoztatni, hogy minél messzebbre eljussak. A nagyobb expedíciókból elkezdtünk előadásokat tartani. Emellett azóta szervezünk túrákat is. Én az 1990-es évek végétől egy buddhista egyetemre jártam, majd miután elvégeztem, még további 10 évig tanítottam ott. Így a dharma, a meditációk, zen, karate, tai-chi összefonódott a túráinkkal, utainkkal, és innen is jött a VándorLáss, hogy ne csak arról szóljon, hogy túrákat vezetünk, hanem, hogy próbáljunk utat mutatni. Félreértés ne essen, nem mutatjuk meg mások útját, hogy mi is vár rá az életben, hanem próbálunk olyan nézőpontokat, rátekintést adni, hogy maguk találják meg ezt az utat. Ennek mindig alfája és omegája az önismeret. Mindig oda lyukadunk ki, ha valaki szeretné megtalálni a saját útját, hiába kér tőlünk tanácsot, mi el tudjuk vinni a hegyekbe az elvonulásainkra, meghallgathatja az előadásainkat, de előbb-utóbb el kell jutni az önismerethez, aminek sok módszere van. Mi a hegyeket, fákat, az esőerdőket, a tengereket, a sivatagokat hívjuk segítségül, hogy az ember kizökkenjen abból a mély gödörből, amiben benne van. Mert aki jó helyen van, az a jó útját járja, viszont aki keres, az benne van egy vájatban, és nem arra megy, amerre szeretne. Miután eljutottam Iránba, meghívtak egy himalájai expedícióra, aztán mi szerveztünk egy esőerdei túrát Hondurasba az indiánok közé. Emellett három és fél éve kiköltöztem a családommal Andalúziába, ami teljesen más világ. Körülbelül ezek alapján rakjuk össze a vándorlásaink élmény adagját.

Miért pont Andalúziát választottátok?

Ennek több oka van, nyilván nagyon szeretek utazni. Szeretek új dolgokat megismerni ugyanúgy, ahogy a feleségem is. Négy gyerekünk van, akik szintén szeretnek utazni, új emberekkel találkozni. Először Indonézia, Thaiföld, Kambodzsa vagy Vietnam jött szóba. Ekkor jött a hondurasi expedíció, és nagyon megtetszett ez a dél-amerikai hangulat, úgy tűnt, hogy Kolumbia lesz a célállomás. Persze egy hattagú család kiköltözésekor számolni kell a távolsággal, az anyagiakkal. Így ezt az ötletet el kellett vetnünk. Van úgy, ha az ember szeretne valamivel foglalkozni, akkor bejönnek olyan információk, amire éppen szüksége van. Ekkor jöttek ismerősök és annyi jót meséltek Andalúziáról, hogy végül úgy döntöttünk, hogy kimegyünk négy hónapra megnézni, és azóta is ott vagyunk.

Nagy bátorság négy gyerekkel elindulni Andalúziába. A gyerekek tudtak alkalmazkodni az iskolában?

A gyerekek az első napokon nem értettek semmit, csak a nagylányom beszélt egy kicsit angolul, de ez nem sokat segített, mivel a spanyolok nem beszélnek angolul. Mindenki azt mondja, hogy nagy bátorság, de én ezt nem így gondolom. Mi elindultunk megnézni, hogy milyen, ha nem jött volna be, akkor egyszerűen hazajövünk. Mi azt terveztük, hogy beíratjuk őket az iskolába, a spanyolok ezt nagyon lazán veszik. Egy nagyon jellemző sztori: az iskolában nem beszéltek angolul, spanyolul próbáltuk elmondani, mit szeretnénk. A titkárnő beírta, hogy négy gyereket hoznánk szeptembertől, mi mondtuk, hogy nem, mi holnaptól szeretnénk, erre felnézett és átírta holnapra. Mondtuk, hogy nem beszélnek sem spanyolul, sem angolul. Szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy majd megtanulnak. Néhány hónap eltelt úgy, hogy egyre többet értettek, de nem vártak tőlük csodát. Nagy eséllyel szerencsénk volt, hogy egy olyan iskolát fogtunk ki, ahol sok az idegen ajkú diák, és a pedagógusok tapasztaltak voltak.

Legutoljára merre jártál?

A Szaharában. Nagyon sokat olvastam róla előtte, találtam egy spanyol írót, aki a gyermekkorát a sivatagban töltötte, és rengeteg élményéről ír könyveiben. Számomra teljesen ismeretlen volt, hogy kik azok a sivatagi nomádok. Elkezdett érdekelni ez a kultúra, ezért felvettem a kapcsolatot néhány ott élő, spanyolul is beszélő családdal. Ők ajánlották fel, hogy van egy hely az algériai határ mellett, ahonnan be lehet menni a Szaharába tevegelve, egy tevehajcsár segítségével. Szerencsére találtam egy tuareg srácot, aki elég jól beszélt spanyolul, és akkor vele jártam a vidéket. Bejártunk a sivatagba, mesélt a kultúrájáról, zenélt nekem, főzött egy csomó helyi kaját, és ott töltöttem néhány napot a sivatag szélén.

Buddhista egyetemre hol jártál? Milyen volt?

Kőrösi Csoma Sándor buddhista egyetemre, aminek sajnos egyre kevesebb a diákja. A 90-es években volt egy nagy hullám, amikor az emberek tömegesen kezdtek el érdeklődni a keleti kultúrák iránt, és én is ekkor találtam rá az iskolára, bár én a taoizmust kerestem, hiszen már évek óta karatéztam. Elmentem megnézni az egyetemet, a mestereket, és ott ragadtam. Rá kellett jönnöm, hogy a buddhizmus nemcsak abból áll, hogy van egy Buddha Dharma, amit megírtak. Hanem mivel 2500 éve élt Buddha, így rengeteg ága és vállfaja kialakult. Nekem alkatilag a zen buddhizmus felelt meg, ebbe merültem bele, és a mai napig ezt használom a vándorlásainkon is.

Milyen volt tanítani ebben az iskolában?

Nagyon jó volt. Igaz, fiatal voltam, hiszen 27 évesen kezdtem tanítani. Mivel felnőttképzés volt, ezért olyanoknak kellett előadásokat tartanom, akik 20-30 éve foglalkoznak a témával, csak eddig nem volt lehetőségük szervezett oktatásra. Meg kellett tanulnom azt, hogy saját tapasztalatból meséljek, mert a könyvet mindenki el tudja olvasni. Én a gyakorlatra helyeztem a hangsúlyt. Még az is nagyon fontos, hogy a tanultakat fel tudd használni a mindennapjaidban, ha nem tudod, akkor csupán információk.

Hogyan és milyen túrákra lehet jelentkezni nálatok?

Nem vagyunk utazási iroda, így a túráinkat csak tagoknak szervezzük. Taggá pedig bárki válhat, nincsenek kötelezettségek. Én Andalúziában vezetek túrákat, de ugyanígy vannak elvonulásaink, önismereti napjaink, Walden-napok, amik egyedülállóak, mert sehol máshol nincsenek ilyen napok. Az érdekessége, hogy nincs tervezett programja, így fogalmad se lesz, mire jelentkezel, sőt nekem sincs. Majd a csoport hangulata adja meg az alaprezgést. Nem tudom, mennyit fogunk túrázni lesz-e lovaglás, lesz-e városnézés, milyen témákat veszünk sorra. Ez teljesen meglepetés. Így nehéz meghirdetni. Vannak himalájai, izlandi, indiai, alpesi útjaink. Ha innen elmegyünk, akkor viszünk egy diákcsoportot az Alpokba, amire gyűjtést szerveztünk, így ingyenes lesz a kirándulás számukra. Ez egy egynapos kirándulás. Utána pedig Olaszországban fogok vezetni négynapos túrát.

Mikor lesznek ezek a Walden-napok?

Ősszel, még nem jelöltünk ki dátumot, majd az első jelentkezők fogják meghatározni, de körülbelül valamikor novemberben, Andalúziában. Egyszer szeretnék majd sivatagi Walden-napokat is.

Van esetleg olyan történeted, amit szívesen elmesélsz?

Minden kultúra, amivel találkoztam, sokat adott nekem. Az utóbbi években nagyon foglalkoztat a gyűjtögető-vadászó indián törzsek kultúrája. Nagyon érdekes velük beszélgetni. Nincs szavuk a munkára, hiszen semmilyen cselekvésük nem értelmezhető munkaként, nem pénzkeresés a cél. Az indián kultúrában mindenki úgy és akkor segít, amikor gondolja. Nincsenek határidők. A másik nagyon szép dolog, hogy az indiánok a saját nyelvükön beszéltek egymás között, és volt egy szó, ami ismerősen csengett. Kiderült, hogy ugyanazt jelenti, mint spanyolul: szomorúságot. És akkor kérdeztük, hogy tényleg ugyanazt jelenti a ti nyelveteken ez a szó, mint spanyolul? A válasz megdöbbentő volt: „Nem, ez spanyolul van, a mi nyelvünkben nincs szó a szomorúságra”. Képzeld el, azt az életmódot, ahol nincs szavuk a munkára és a szomorúságra: az rossz élet nem lehet.