Egy-egy kemény nap után, mikor már levegőt venni sincs kedvem, az jut eszembe, hogy Gombaszögön, ha kétszer ennyit is melóznék, azt is élvezném, és mosollyal az arcomon kelnék/feküdnék. Rászoktam... Függő lettem... És ez nem olyas valami, amiről le akarok szokni...

Az a gondolat, hogy nemsokára együtt pakoljuk le a kamiont, építjük a tábort, iszunk bort, szolgáljuk ki a népet, majd bontjuk le az egészet... Ez motivál, és hajt előre. A csapatban való munka, az összetartás, a támogatás, a kiborulások, a vigasztalások, a bor, a kopjafa, a f*cking veréb, akit a szívembe zártam, és minden, ami... Gombaszög.

Önző módon akarom, kell nekem! Nem tudom hogyan, nem tudom mikor, de egy olyan helyet sikerült kibérelni a tábornak a szívemben, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Lehet eső, lehet szél, napsütés, esetleg potyoghatnak tankok az égből. Nem számít. Én ott leszek, és remélem, hogy idén is élmények tömkelegével gazdagodom majd.

Svitek Szilárd