Kedd délután, négy óra. Lassan de biztosan épül a szalmasátor, helyére kerül aminek kerülnie kell, én pedig kapom az infót, hogy a partybusz késik. Mindjárt itt lesz. Most már tényleg csak pár óra. Pár óra? Sok sok perc.

A tábor most olyan, mint egy hangyaboly, mindenki sürög-forog. Karin, a médiasátor anyaoroszlánjának kiáltása hallatszik a kis zöld kuckóból. Közben megtöri az amúgy sem nagy csendet a szalmabálákat ideszállító kocsi motorhangja. Mindenki nyugodt, mindenki laza, hiszen kedd van, kedv van, és a hely is hozzá. Gombaszögön vagyunk bébi! Mi kell még?!

Persze a felszín alatt ott bugyog a lelkes önkéntesek munkaereje. Rakodás, pakolás, intézkedés, takarítás, szemétszedés... A vókitókik állandóan harsognak, nekem pedig kedvem van elkapni egyet, és valami ultrakomoly kém/szupertitkosügynökakármi stílusban belemondani: A sas leszállt. Ismétlem, a sas leszállt.

A partybusz sasa tényleg leszállt. Itt vannak! Nyitódik az ajtó, fotós kollégáink pedig a legprofibb lesifotósokat mesgszégyenítő rutinnal nyomakodnak fel a buszra, és villogtatják vakuikat. Mindenki örül, igen, végre megérkeztek!

Óriási táskák, nevetés...és jé! hát a felét ennek a társaságnak ismerjük! Kezdődik az egymáshoz odaszaladás, hiszen haza jöttünk, itthon vagyunk, és ami a legfontosabb: együtt. Ide puszi, oda puszi, mindenki üdvözli a másikat. Én próbálok magamnak utat törni, és megkérdezni őket, hogy milyen is volt az ideút?

Interjúalanyaim mindegyike ugyanazt válaszolja: Nagyon jó. Ha az ember pedig már sorban a hatodik embertől hallja ezt, akkor már nem is kételkedik. Nagyon jó volt. Igen. Megállítok egy random figurát, a szokásos táborozó felszerelésével, és a már szintén jól megszokott fülig érő mosolyával. Héger Tomi, most már újdonsült barátunk elmondja, hogy bár hosszú volt az út, megérte.

Továbbmegyek, vagy csak ők jönnek, visznek, sodródom az árral. Újra találok egy aranyos friss, ropogós táborozót. Sidó Patrik, aki másodszor abszolválja ezt a tábort, elmondása szerint nagyon is jól érezte magát az úton.

De milyen más választ várhatnék? Hiszen két féle ember utazik ilyenkor: az aki már ismer mindenkit onnét, és az, aki csak fog. Mert ez így megy, lepacsizás, "Melliké vagy?", koccintás, és máris elkezdődik valami, ami ha örökre nem is, de hat napig biztosan tartani fog.

Kováts Orsolya Sárát a Királyréten kapom el. Épp a sátrat próbálja meg felállítani barátaival, hogy aztán ők is belemerülhessenek ebbe a "dzsemboriba". Orsi nagyon pozitívan áll mindenhez. Elmeséli, hogy mennyi új embert ismert meg, és már alig várja, hogy elkezdődjön ez az egész. Hát, mi sem vagyunk ezzel másképp! Most pedig, a reggel hétkori üres réthez képest, hangzavar van. Sátorállítás, koccintás, tervezgetés, ismerkedés. Én pedig ezt most befejezem, megkeresem Karint, és koccintok egyet a most érkezőkkel! Hakuna Matata!