Tetszőleges pontot kiválasztva, a harmadik napnál járunk. Többünknek ez már az ötödik nap, vagy a hatodik, talán olyan is akad, aki a hetedik napot húzza, pedig még csak péntek van.

A napi teendők mostanra rutinná formálódtak, a sztaff fél szavakból érti egymás szavát, ha pedig Örs a hangosbemondóhoz nyúl, mindenki tudja, öt perc múlva gyűlés a Médiasátornál.

Délelőtt van. Már zajlanak a programok, előadások, a csapatok versenyeznek, te, átlagos résztvevő, épp most ébredtél, ha szerencséd van aludtál pár órát, ha még több, akkor teljesítetted a napi hét óra alvást. A zuhanyzáson is átverekedted magad, megreggeliztél, első sörrel a kezedben, joggal állíthatod, készen állsz egy újabb napra, tisztán, üdén. A mocsok már nem divat, kevesebb sárban fetrengést láttam az idén, bár Bettes Uhrról idén is felkerült párfotó a netre, amint szalma közt veti ágyát. Vele is próbáltam szóba elegyedni, de a hely szelleme elvarázsolhatta, mert szétengedett hajjal, napszemüveg nélkül sem ismert fel.

Arra gondolok, egyes dolgok változtak tavaly óta, egyesek pedig nem.

Idén harmadszorra vagyok itt. Valami tényleg más, de nem mondanám, hogy idegenebb. Inkább sokkal tudatosabb lett valami, mintha mindenki érezné,hogy valaki felülről figyel, persze itt nem láthatatlan mitológiai lényekre gondolok, hanem valós emberekre. Láthatóak lettünk, erősödött a fényünk.Tudnak rólunk. Tudják, hogy tesszük a dolgunkat, azt, hogy ott voltunk a kempingben, hogy ott voltunk együtt, ez is mutatja önálló, új és független erőnket, mellyel számolni kell a jövőt illetően. Persze, mint minden más, ez a tökéletesen működő rendszer sem pöröghet makulátlanul, elkerülhetetlen, hogy az egy helyen sokasodó végtelen folyamatok összessége szélsőséges végtermékeket (is) szüljön.

Az önfeledt boldogság látható formája a pozitív szélsőségeknek. Ezek rendben is volnának, de hiába a temérdek öröm, mikor homlokunkon billogot hordunk, s akik ránk nyomták, azt mondják, mi, akik itt vagyunk, csak fele-magyarok lennénk, mert manapság az smafu, hogy önálló gondolataink vannak, és verekedés helyett, inkább kerekasztalhoz ülnénk felebarátainkkal, csak oldjuk már meg, mert nem tűrjük a hazugságokon, félreértéseken alapuló kölcsönös utálatot. És itt, a táborban, ez a rejtett keser, ez az eltakart szomorúság, ilyen népesség koncentráció mellett legvégül testet ölt, egyféle megváltásként billentve helyre a mérleg nyelvét, ezzel egyensúlyba hozva a világban uralkodó erőket.

Mert a mi personal Jesus-unk talán nem is tudatosan, vagy abszolút nem ezzel a célzattal, de kinyilatkoztatta magát, leszámolva az igazságtalansággal, kigúnyolva a nagyképűséget. Neve hallatán egy ex- Guns N' Roses tag jut eszembe, szerintem innen a különös szimpátia az ördöggel, mert bármit is gondolnak rólunk, kedvünket szegni próbálhatják ezek a nagyságos „megosztó” nagyurak, róluk pont azt gondoljuk, azt érezzük, amit a testet öltött megváltónk, mikor csóré pöccsel kifeküdt a bejárattal szembeni terasz korlátjára. Ráadásul, a mutatvány hitelességét megerősítve, a rebell megfékezésére siető hivatalos szervek már csak a szükséges rosszat képviselték, hogy ne feledjük, sosem lehetünk teljesen szabadok, még ha azért is vagyunk az élők közt, hogy ország-világ előtt megmutassuk, tévednek. Az új generációs felvidéki magyarság ugyanis él, virul, köszönjük, egyre jobban vagyunk, csak még ki kell tartanunk egy picit, többet kell használnunk a tökfödőnket, mert amit apáink nem tehettek, vagy nem mertek megtenni, azt most nekünk kell véghez vinni.

S eközben pompásan napozunk.