Széles, de egyre szűkülő folyó, rajta egy motorcsónak halad felfelé. Egyszercsak belépünk egy faluba. 21. századi ruházatban indiánok mosolyognak. Felfelé haladnak egy hegyen, néha egészen meredek partokon. Így jutunk el Miskitiába.

Kovács Zoltán, a Vándor-láss polgári társulás elnöke és Lórincz Adrián mesélt az expedícióról. Huszonnyolc napig tartott az expedíció, amely Honduras belső területeit vette célba. Dunaszerdahelyről indultak, és Londonon és Miamin keresztül jutottak el San Pedro Sulába. A főváros a világ ötödik legveszélyesebb városa. Onnan egy ideig aszfaltúton, aztán földúton majd pipantén, egy fatörzsből kifaragott csónakon utaztak, mire elérték a Tawahka indiánokhoz. A törzs a kolonizáció idején elmenekült az esőerdőbe, és évszázadokon át elszigetelten éltek úgy, hogy nem is tudtak róluk.

Alkalmuk volt megnézni a helyi életet, a ruhakészítési szokásokat, de már az indiánok is a civilizáció eszközeit használják. Találkoztak a helyi legidősebb emberrel, és a fiával, aki nyelvésznek tanul, és az ősi nyelv megőrzésén fáradozik. A Tawahkák nyelvi asszimiláción esnek át, de nem a spanyol irányába, hanem a szomszédos miskito nyelvet veszik fel.

A Tawahkák földjén, Nicaragua határa felé közeledve van egy hegy, amit helyi nyelven csak tüzes csúcsnak neveznek. Az indiánok úgy tartják, a csúcs meghódíthatatlan, az expedíció viszont feljutott a nyolcszáz méter a hegyre. Onnan lehetett igazán látni, mennyire irtják az őserdőket.

A Tawahkák után a Miskitók területét látogatták meg. A törzs szervezettebb, mint a Tawahkák, ez megmutatkozik az állattartáson és a szokásokon is. Mindent, amit a helyiek ajánlottak nekik, megettek, így kóstoltak tatut és mindenféle hüllőt is.

A kalandos út végén folyón jutottak el a Karib tengerhez, onnan újra a fővárosba, majd haza, Dunaszerdahelyre.