Egyszer volt, hol nem volt, 2010-ben volt egy Kétnyelvűség Felmérő Körút. Azért ha az ember beutazik 540 dél-szlovákiai falut, akarva akratlanul belebotlik érdekességekbe. Ezeket az érdekességeket, vagy ahogy az „orosz kurátor“ fogalmazott: kincsekeket mutatja be most a Nyelvében él a národnostná menšina kiállítás.

17 panel-30 tábla. Egy hetven éves útjelző tábla, ahol nem probléma, ha mindkét nyelven, vagy csak magyarul van feltüntetve a települések nevei. A fasiszta Szlovákiában sem volt gond, hogy a hatvan éves csendőrállomás tábláján háromnyelvű felirat is lehessen. Majd jönnek a jogfosztotottság éveit bemutató szomorú képek. Szocializmus és újra beszélhetünk, olvashatunk magyarul, örülünk annak, hogy újra járhatunk magyar alapiskolába. Olyan jogoknak örülünk, ami nem is lenne kérdéses hogy megillet minket. Átvonulunk egy másik panelhez – 90-es évek eleje és a táblaháború. Kiírhatjuk-e a település nevét magyarul? És ha kiírjuk, ki garantálja, hogy másnap nem törik össze, szerelik le, rongolják meg? Az utolsó panel pedig már a jelen – matricák, táblák, hangosbemondók a vonaton. Talán felsejlik a fény az alagút végén, igaz nagyon messze van még. Bízzunk benne, hogy 20-50 év múlva a jelenlegi viszonyokra már csak egy lezárt kiállításból fogunk emlékezni.

Dius