Irány a vadkelet,
Kikelet kikeltet,
kikelni magunkból kell,
mint lepke a gubóhoz,
visszatalálunk gyermek önmagunkhoz.
Aztán adunk egy barackot a fejre:
"Géza, most mond, biztosan így kell ezt?!".
A púp úgyis a mi fejünkre nő.
Krasznahorka vára
árnyékára várva
a sajgó idő bütykös ólomlábain
mi csoszogunk elő. A nap fényre érve
tested méla vére
kérdi, hogy mivégre
vagy itt ezen a zajos földön,
ha megnyugodni csak ide térsz,
mint gemenci szarvasok hűs forrás vizéhez?!
Kútba esett terveink a mélyről figyelnek,
néha jót nevetnek, de "Csittt!"
mondják ilyenkor egymásnak.
Onnan lentről látszik az is, ami
a felszínről megfigyelhetetlen:
nappali égbolton rezgő csillagok,
a múlt fonákján ólálkodó jövő,
az alaktalan sötétben felsejlő
őszintén-hamiskás hasis hercegnő;
Kócos kittikadt fejét öledben ringatod,
de félsz, ha alabástrom bőrét megkarcolod,
kezeid között időhomokká szépen szétpereg
izzó teste a vágy, mi kitaszít a csillagokba,
hogy távolságra lelj ott,
ahol minden egybeér.
Csapongsz, maradj, szeress vagy ölj,
pusztítva önmagadra törj,
de kaviccsá válni
egy patak medrében
azt szeretnél csak igazán,
az univerzum segglyukán
átzuhanni abba a kiszáradt kútba.
Halleluja! Halleluja! Halleluja!
Innen már nincs tovább csak messzebb.