A „pécsi medikus” alapvetően ritkán fordul elő Szlovákia középső részén, Rozsnyó közelében. Az idei táborra mégis legalább három jutott belőlük. Közülük az egyik egy barátnőm, Karina, aki amúgy bélvatai (dunaszerdahelyi járásbéli kis falu, akit érdekel a története, az kérdezze Karinát (:), őt egy másik barátnője, Jucus hívott a táborba. A két másik, Európa jelenlegi kulturális fővárosában tanuló illető viszont csak a Bëlga koncertjére jött, de ha már itt voltak, maradtak még a táborban, elruccantak a Tátrába, és jól bevásároltak Kofolából.

A történethez hozzátartozik, hogy Karina és a két másik medikus még véletlenül se ismerte egymást, csak akkor kerültek kapcsolatba, amikor ő, én, meg Veroni, közismertebb nevén Csiga, elindultunk, hogy feltöltsük készleteinket a faluban.  Viszont szombat délután volt, ezért kicsi volt a valószínűsége, hogy nyitva lesz bármilyen bolt is, de azért meg akartuk próbálni. A tábor bejáratánál találkoztunk a két úriemberrel, akik épp a képen látható, kis zöld zsigulijukba pakoltak. Megkérdeztük, hogy el-e vinnének minket a faluig, ők azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy mivel kevés a hely, mindhármunknak fognunk kell egy-egy üveget a csehszlovák üdítőitalból. Ezt persze meg is tettük, nekem speciel egy, a kocsihoz képest hatalmas méretű vízipipa jutott. Útközben kiderültek a közös gyökerek, álmélkodtunk persze, hogy kicsi a világ (nagy közhely, de igaz, nem?). A faluban aztán szembesültünk a szomorú valósággal, mármint, hogy az üzlet zártabb már nem is lehetne, ezért egy hirtelen döntéssel velük maradtunk, ugyanis épp a rozsnyói Tescóba tartottak, gondoltuk, visszafele majd stoppolunk. Megtudtuk tőlük, hogy mennyire megérte nekik ennyit utazni a Bëlga miatt, mert sokkal jobban bejött nekik ez a családias koncert, és az, hogy nem kellett keresztülverekedniük magukat a fesztiválokhoz hasonló tömegen, hogy az első sorokban csápolhassanak. A tábor hangulata is nagyon tetszett nekik, nem is beszélve az alacsony árakról, és a pénteken levizitelt Magas-Tátráról. Az út maga amúgy viszonylag eseménytelenül telt, csak egy, az úton komótosan átballagó tehénen álmélkodtunk (Csallóközben nem látni ilyet, no), meg láttunk két médiasátras kolleginát, akik ezúttal nem Párizsba, csak vissza a táborba stoppoltak.

A Tescóban aztán mi is, ők is bevásároltunk, ők jobban. Én annyi üveg Kofolát egy rakáson, amennyi volt a kis zsiga csomagtartójában, még nem láttam. Volt vagy 15-20 is (aki nagyon unatkozik, kiszámolhatja, mennyi fér valójában bele, úgy hogy volt mellette volt egy sátor és egy karimatka is). Növelték persze az utastérben találhatók számát is, de azért még így is elfértünk. A zöld csodajárgány csak egyszer méltatlankodott útközben, nyilván a túl nagy terhelés miatt, bár mi csak pár száz méteren át mentünk velük, addig az útkereszteződésig, ahol előzőleg a kolleginák stoppoltak. Reméljük, épségben hazajutottak vele, és hogy jövőre is meglátogatják táborunkat.

A stoppolás aztán viszonylag simán ment, körülbelül öt perc után megállt nekünk egy szlovák úriember, aki a faluig vitt, onnan aztán sétáltunk, és, ha kicsit leizzadva is, de jó hangulatban értünk vissza a táborhoz. Kofolát ugyan nem ittunk akkor, csak este, egy-egy rumbó társaságában, de az már egy másik történet...