Figyelem! A következő bejegyzés nyomokban csak táborlakók által érthető szókapcsolatokat tartalmaz!

Kedves táborlakók, előadók, támogatók, barátok, barátnék, az égiek, mindannyian! Pompás akciót tudhatunk magunk mögött: öt teljes nap, több mint ötven program, és három és félszáz résztvevő. De mindez csak statisztika, a lényeg a hangulat, a beszélgetések, nevetések, emlékek, a torokgyulladás, a hasmenés és a horzsolások. Na jó, utóbbiak kevésbé.

Köszönöm mindannyitoknak. Minden résztvevőnek, aki eljött, és - reményeim szerint - jól érezte magát, pihent, bulizott, aki végigkísérte az eseményeket, és annak is, aki csak mostanában józanodott ki. És minden szervező kollégának és kolleginának is köszönöm, akik gyönyörűségessen - okossan, néha álmosan, másnaposan (aznaposan), de jókedvűen, ragyogóan beleoktrojáltak mindent, hogy ez a hét ilyen fantasztikus legyen. És észre sem vettük, hogy miközben vidáman töltjük az időt, az ott megszerzett kapcsolatok, barátságok, szerelmek milyen óriási értékké válnak a későbbiekben számunkra.

A felvidéki magyarság szűk közösség, a diákság-hallgatóság pedig még kisebb. Azt mondják, és még mi is sokszor bólogatunk hozzá, hogy mi nem vagyunk életképesek, gyengék vagyunk. Örülünk a felemás félsikereknek is, mert igaz,* kicsit sárgább kicsit savanyúbb de a mienk*. Nincs értelmiségi, nincs minőségi előadó, de nincs érdeklődés sem, ha van, az is szlovák akcióra, vagy Magyarországra megy. Nincs pénzünk, nincsenek eszközeink, technikai felszerelésünk, médiánk,nincs ember, akire rábíznánk a szervezés részeit.

Van viszont egy jó népmese. A kőleves. (Igen, ez a* Babinéni strandra megy* eredetije.) Arról szól, hogy az öreg nénihez betér a szemfüles katona, és enni kér. A néni széttárja a kezét, hogy szegény, nincs ennivalóra, mire a katona azt mondja, hogy csak kőlevest kér, a kő meg itt van a markában, vize meg csak van. De ugye így még önmagában kegyetlenül ergya, kellene hozzá só meg bors, nincs valahol? De, van. Kolbász és zöldség is kéne. És hogyhogy nem az is akad ("Nincsen nekem kóbászom, de várjá', hozok!"). Végül elkészül a fantasztikus leves, és jóllaknak mindketten.

Így vagyunk ezzel mi is. A felvidéki magyar spájzban is ott lóg minden első osztályú finomság, még ha nem is annyi, mint egy fogadóban. Csak meg kell találni. Igen, kedves táborlakók és szervezők, a lényegi rész - a só, a bors, a krumpli, a kóbász, de még a macska is - ti vagytok, mi csak a követ biztosítottuk a kőleveshez, semmi mást. Nincs értelmiségi előadó? Azért csak akad, hívjuk meg őket! Nincsenek jó zenekarjaink? De vannak, csak meg kell keresni őket, és szívesen jönnek. Nincs érdeklődés? Ha jó a program, és az eljut a célközönséghez, ők jönnek csőstül. Nincs pénzünk? Pályázzunk, kalapozzunk, s ha csak a fele jön össze, akkor kétszer odafigyelünk, mire költünk. Nincs technika? Szóljunk a Gyurinak, és voalá. Nincs média? Csináljunk táborújságot, blogot és facebook csoportot, máris lesz. Nincs alkalmas ember? Ott vannak a tagszervezetek és a Diákhálózat önkéntesei, a legjobb szakácsok, büfések, műszakisok, fényképészek, sofőrök, sátorállítók, újságírók...

Újra sikerült megmutatni, kellő akarással és elegendő mennyiségű borral lehet valóban egyszerre színvonalas és szórakoztató tábort rendezni, amit nem csak azért szeretünk, mert felvidéki, és azt muszáj szeretni, hanem mert jó.

Ugyanakkor nem vagyunk mi sem francia, sem olasz válogatott, hogy elbízzuk magunkat (ezt a példát a Geroj mondta, én nem értek a focihoz). Tanulva a hibákból és mások tapasztalatával erősödve biztosíthatjuk, hogy jövőre sem okozunk csalódást, és hozzuk azt a szép, sima, enyhén elnyúlt, tojás alakú követ.

Orosz Örs, a Jenőé